A jazz első hallásra sokak számára idegenül hat. A bonyolult ritmusok, az improvizáció szabadsága, a hangszerek párbeszéde és az érzelmek szokatlan kifejezési módja miatt egyesek modorosnak, túlműveltnek érzik. A fiatalok közül sokan úgy gondolják, hogy ez egy „idősebbeknek való”, túl összetett, túl komoly, túl távoli. Pedig, ha kicsit mélyebbre nézünk, a jazz valójában egy végtelenül emberi, sőt: lázadó műfaj, amelynek lényege nem a tökéletesség, hanem a keresés, a kísérletezés és a szabadság.
Egy fiatal gyakran a könnyen befogadható zenék felől indul el. A pop, a rap, az elektronikus stílusok mind gyors élményt adnak, ismerősen csengenek, nem igényelnek különösebb erőfeszítést. De idővel sokan kezdenek valami többre vágyni. Egy mélyebb, őszintébb zenei élményre, amiben nemcsak a dallam, hanem a pillanat, az érzés, az ember is benne van. Innen már csak egy lépés, hogy valaki rátalál a jazzre. Lehet, hogy kell ehhez a szellemi érettség is, bár túl nagyzolónak hangozhat ezzel magyarázni a jazz felé fordulást. Hisz az is lehet, hogy az hat ránk csak a jazz felé fordulásban, hogy megváltozik a gondolkodásunk a korral. Nincs ebben semmi mély, sem pedig intellektuális: egyszerűen más életszakaszokhoz másmilyen tempó és hozzáállás passzol. Ott vannak persze a koravéneknek nevezett emberek is: de ha belegondolunk ők végső soron fiatalok, bármilyen elnevezéssel is illetjük őket. A legjobb példái annak, hogy ez egy kortalan műfaj, akárhogy is nézzük.
Gyakori az is, hogy valaki hosszú utat jár be, mielőtt a jazz mellett leteszi a voksát. Próbálkozik mindennel: rockkal, metállal, hiphoppal, világzenével, klasszikussal. Mindegyik ad valamit, de egyik sem tudja igazán kielégíteni azt az igényt, hogy egyszerre legyen ösztönös és intellektuális, szabálytalan és mégis rendezett, kiszámíthatatlan és mégis megható. A jazz ezeknek a végleteknek a közös tere. Tehát valaki azért szeret bele, mert megvan benne minden!
Aki egyszer megérti, hogy a jazz nem modoroskodás, hanem a zene szabadságának legtisztább formája, az nehezen tud visszatérni a korábban megszokott stílusokhoz. A jazz nem kéri, hogy értsd, csak azt, hogy hallgasd figyelemmel. És ha elég nyitott vagy, egyszer csak azon kapod magad, hogy nem tudsz mást hallgatni. Mert ez az a nyelv, ami nem mondja meg, mit érezz, csak lehetőséget ad, hogy felfedezd magadban. Ezért van az, hogy bár elsőre távolinak tűnhet, a jazz valójában az egyik legőszintébb műfaj, amit a mai fiatalok is nyugodtan magukénak érezhetnek.
De mi van akkor, ha sosem „érünk meg” a jazz-re? Mit gondoljunk magunkról, ha az a benyomásunk: hosszú idő elteltével sem nekünk való?
Velem is volt ilyen, és hiába változott meg mára, akkor még nem hittem el, hogy ez meg fog történni…
Sokáig azt gondoltam, ez az én hibám. Hogy biztosan nem vagyok elég művelt, elég érzékeny, elég intelligens, hogy befogadjam. Hiszen annyi ember beszél róla áhítattal, mint valami csodáról, ami felemeli a lelket. Én meg csak ülök ott és próbálok kapcsolódni valamihez, ami nem akar kapcsolódni hozzám. Kicsit olyan, mint amikor valaki egy verset olvas fel, és a hallgatók könnyes szemmel bólintanak, én meg csak nézem a sorokat és nem értem, mi az, amit ők látnak benne.
De talán nem kell, hogy minden működjön nálam. Talán nem kell, hogy minden zene rám találjon, hogy minden formátum és műfaj megtalálja bennem a visszhangját. Nem szeretem kevésbé a zenét csak azért, mert nem tudok mit kezdeni a jazzel. És nem vagyok kevésbé érzékeny, mély vagy értelmes attól, hogy nem hat rám. Nem vagyok hiba a rendszerben.
Vannak dolgok, amikhez meg kell érni, és vannak dolgok, amikhez egyszerűen nem fogunk soha kapcsolódni – és ez mindkét esetben rendben van. Lehet, hogy húsz év múlva, egy nyári este, egy véletlen dallam majd valami kaput nyit bennem, és akkor végre megértem. De ha nem, akkor sem történik semmi baj. Mert nem az határoz meg, mit nem szeretek, hanem az, hogy mennyire vagyok őszinte magammal szemben.
Nem kell mást gondolnom magamról emiatt, mint amit eddig is tudtam: hogy keresem a saját hangom, a saját dallamaimat, és ha a jazz nem ezek közé tartozik, az nem vesz el belőlem semmit. Aztán, mint mondtam, nálam ez megváltozott. De ha nálatok nem fog: hát, akkor veszített a műfaj egy rajongót, de a világ ettől még nem igazán fordul ki a sarkaiból…